Vízilabda Története:

Eredete:

Két szálon indult el a sportág: külön fejlődött Európában és külön Amerikában. Európában természetesen Britanniában kell körülnéznünk, ha a vízilabda ősi változatát keressük: Bornemouth-ban kezdték játszani, eredetileg két csónak volt a kapu, erre kellett feltenni a labdát, ami különösen annak fényében nem volt könnyű, hogy a kapus bármikor a ladikjára törő játékos nyakába zuhanhatott. A gyakori csigolyasérülések okán aztán belátták az ángliusok, mindenki jobban jár, ha a futballból ismert kapukat teszik meg célpontnak, az 1880-as évekre pedig a szabályokat is kezdték lefektetni. Az angolszász gyökerek a mai napig érződnek persze: a kemény csapatsportok hazájából (lásd: rögbi) útjára indult játék az egyetlen a csapatsportok között, amelyben a brutalitást leszámítva bármi megengedett azzal szemben, aki a kezében tartja a labdát.

Az amerikai változat annyiban érdemel említést, hogy a "water polo" kifejezést az Újvilágnak köszönhetjük: itt ugyanis a lovaspólót igyekeztek utánozni a vízben, amikor is üres hordókon ülve igyekeztek a labdát (eleinte egy felfújt marhahólyagot) egy ütővel a kapuba paskolni. Később leszálltak a magas hordóról, és az ütőt is letették, az ütésről viszont nem tettek le, ezért aztán az Államokban még hosszú időn át egészen rendkívüli mód durva keretek között űzték a sportágat (de leginkább egymást).

Olimpiai múltja

Oly népszerű volt az Angliából hódító útjára induló játék, hogy a futballal párban első csapatsportként helyet kapott az 1900-as olimpia műsorán. Négy évvel később amerikai egyetemek csapatai verték kékre-zöldre egymást, ezért az 1904-est hivatalosan nem ismerik el olimpiaként, 1908 óta azonban állandó programpont, azaz a csapatjátékok közül a legrégebb óta szerepel megszakítás nélkül az olimpián (a futballtorna 1932-ben érdeklődés hiányában elmaradt).

Bár relatíve szűk körben játsszák, azt mindenki elismeri, hogy nincs még egy olyan sportág, amelyben a sportoló akkora megterhelésnek van kitéve, mint a vízilabdában. Ahogy egyre nőtt a játékidő (lásd a szabályok változását), úgy lett egyre edzésigényesebb a póló: az átlagos edzésidő-meccsidő aránypár (5 az 1-hez) egyetlen más sportágban sem akkora, mint itt, azaz naponta öt órát kell tréningezni, hogy egy egyórás meccsen egy vízilabdázó megfelelő színvonalat nyújtson, legalábbis az elitszinten. A semlegeseknek úgy szokták reklámozni a sportágat, hogy egy pólósnak egyszerre kell birtokában lennie egy úszóbajnok képességeinek (meccsenként 5 km az átlag, és illik elég gyorsan megtenni ezt), egy futballklasszist idéznie passzolási, cselezési, lövési készség tekintetében, tovább egy rögbijátékos erejével bírnia, a labdáért folytatott ádáz küzdelem során. Ezek láttán legalábbis dagadhat a mellünk, hogy a sportág koronázott királyaiként az egész világ a magyarokat tartja számon. Válogatottjaink 1928 és 1980 között mindannyiszor a dobogón végeztek, és 1932 és 2004 között nyolc alkalommal nyerték el az aranyérmet, az utánuk következő olaszok és jugoszlávok (szerbek) csupán három-három elsőséggel dicsekedhetnek.

A női vízilabda 2000-ben mutatkozott be Sydneyben, ahol rögtön az ausztrálok örvendhettek, négy évre rá az akkori házigazda, Görögország egy lövésnyire volt az aranytól, de a hosszabbításban végül kikapott az olaszoktól.

Verseny, szabályok

A jelenlegi felállás szerint a férfimezőny tizenkét csapata két hatos csoportba soroltatik, ahol körmeccset vív: innen az első helyezettek azonnal az elődöntőbe jutnak, a másodikak és harmadikak keresztbe játszanak a négy közé kerülésért, majd következnek az elődöntők és a döntők. A hölgyeknél ugyanez a formula érvényes azzal a különbséggel, hogy nem hatos, hanem négyes csoportok vannak, és csak a negyedikek búcsúznak.

Ami a szabályokat illeti, kevés olyan sportág van, ahol annyit variálnának a paragrafusokkal, mint errefelé. A vízilabda több drámai változáson ment keresztül, az egyik legnagyobbra 1950-ben került sor, amikor megszűnt az úgynevezett állójáték (addig a bírói sípszóra mindenkinek meg kellett állnia, aki továbbúszott, azt kiállították). Folyamatosan változott a játékidő, 1964-ben a két félidőről áttértek négy negyedre, eleinte öt percesek voltak, aztán sokáig hét percesek, 1969 óta pedig támadóidőt mérnek, és a kiállítások sem a következő gólig, hanem meghatározott ideig tartanak.

Az athéni olimpiát követően ugyanakkor számtalan olyan változást vezettek be, melyek hatása majdhogynem az 1950-eshez mérhető. Egyedül a pálya, a labda, a kapu és a csapatok mérete nem változott: az előbbi ugyanúgy 30x20 méter, az utóbbi ugyanúgy hét emberből áll (ebből egyik a kapus), továbbá hat cserejátékosból. Ezen túlmenően a szabálytalanságok többsége ugyanaz, a büntetésük azonban változott. Az egyszerű faultokért szabaddobás jár, amelyet 5 méteren túlról egyből rá lehet lőni. A súlyosabb szabálytalanságokért (visszahúzás, fröcskölés, továbbá kapu előtt a centerrel szemben szinte bármilyen fault, ami gólhelyzet kialakulását előzi meg) kiállítás jár, ami 20 másodpercig tart, a kiállított csak ennek letelte után térhet vissza, illetve akkor, ha csapata labdát szerez, vagy gólt kap. Az ötméteres vonalon belül közvetlen gólhelyzetet megakadályozó szabálytalanságért, illetve az itt elkövetett brutalitásért büntetődobást kell ítélni (ötméteres). A kiállított vagy az ötméterest érő szabálytalanságot elkövető hibapontot kap: a harmadik után végleg el kell hagynia a medencét, helyére beállhat egy csapattárs. Brutális szabálytalanságért négyperces kiállítás jár, amelyik gólnál sem telik le.

A játékidő 4x8 perc (a középső szünet 5 perces, a többi 2-2), az óra minden játékmegszakításnál megáll (azaz ún. tiszta játékidőt mérnek), a támadóidő 30 másodperc: ha egy csapat ennyi idő elteltével nem lő kapura, elveszti a labdát. Kapuralövésnél, szögletnél, kiállításnál a támadóidő mérése elölről kezdődik. Szöglet csak akkor jár, ha a labda a kapusról kerül a játéktéren kívülre. Cserélni általában gól után szoktak, de bármikor lehet, ám kizárólag a kispad előtti kijelölt területen. Az edző kétszer kérhet időt a mérkőzés folyamán, ha hosszabbításra kerül sor - az olimpián a negyeddöntőktől kezdve döntésig kell játszani -, akkor a kétszer három perc alatt egy újabb lehetősége van az edzőnek egy egyperces time-outra. A jelenlegi szabályok szerint a kétszer három perces hosszabbítást követően, feltéve, ha az sem hoz döntést, ötméteres-párbajban dől el, ki nyeri meg a mérkőzést.